Dr. István
Egy „honfitárs” karolta fel a Magyarországról családjával kivándorló orvost
„Lieber Herr Antal! A történetének a meghallgatása után és mostani személyes benyomásaim alapján szeretnék önnek segíteni. Tudok, és fogok is. Legalább két okom van erre. Gyakorló hívőként nem engedhetem meg, hogy egy fiatal katolikus családot két kisgyerekkel az utcán hagyjak. A másik pedig, hogy mi honfitársak vagyunk” – Dr. Antal István naplószerű feljegyzése szerint itt elakadt a lélegzete.
Nem értette, hogy Németországban egy Erwin Wick nevű professzor, aki egy szót sem tudott magyarul, hogyan nevezhette honfitársának.
A magas, hatvan év körüli, csokornyakkendőt viselő kardiológus, nem zavartatva magát, folytatta.
„Tudja, a szüleim és családom Bohémiából, a mai Csehországból származik. Én is ott születtem, ami akkor a monarchia része volt, csakúgy, mint az ön felmenőinek a szülőföldje. Ugyanannak az uralkodónak voltunk az alattvalói!” – magyarázta szenvedélyesen a honfitársi kötődést a szudétanémet.
Antal István kalandos körülmények között, hosszas előkészületek után 1979. szeptember 12-én véglegesen elhagyta az országot. Nem firtattam, miért.
Hazardőrnek tartja magát, mert több mint rendezett körülmények közül két kisgyermekkel vágott neki a bizonytalannak – saját erejében és a bizonytalan ígéretekben bízva. Egyetlen holtbiztos támasza a felesége, Zsuzsanna volt.
Magyar disszidensnek lenni Németországban 1979 végén nagy dolog volt – szinte felemelő érzés. Ugyanolyan büszke volt magyarságára, mint 1956-ban, vagy tíz évvel érkezésük után, 1989-ben, amikor a fél világ szeptember 11-ét méltatta. Nem, ez nem az a későbbi, tragikus szeptember 11. volt, hanem egy hétfői nap 1989-ben, amikor leomlott a vasfüggöny, és a keletnémetek Magyarországon át szabadon távozhattak a tiltott Nyugatra.
Az Antal család Frankfurtban landolt, ahol szerető és hihetetlenül segítőkész kíváncsisággal rajongta körül a magyar emigráció – élén a katolikus egyesület vezetőjével. Bő két évtizeddel az ’56-os menekülthullám után, amikor kétszázezren hagyták el Magyarországot, a közösségben még sok volt az arisztokrata, egykori katonatisztek, kifosztott gyárosok, földbirtokosok, sőt Antalék megmenekült halálraítéltekkel is megismerkedtek.
Új, addig ismeretlen világba csöppentek. Előtte Antal István még falusi orvos volt a kádári Magyarországon, egyben – mint írja – haszonélvezője az akkori fejével elviselhető, mai eszével joggal szidott rendszernek. Nem sokkal később egy társaságban ült azokkal, akiket imperialistáknak, revizionistáknak meg kapitalistáknak bélyegeztek meg Magyarországon – mert ezt verték beléjük.
Már indulása előtt alaposan mérlegelte a látszólagos ellentmondásokat: származását, neveltetését, életét a szocialista tábor legvidámabb barakkjában, és nem a disszidálás miatt főtt a feje, hanem azért, hol hajtják a fejüket nyugovóra, és milyen gyorsan lesz képes munkát találni. A lánya, Hedvig akkor hat, a fia, Attila nem egészen hároméves volt. Senki sem beszélt németül.
Nem hagyták őket magukra.
Egy ismert magyar gießeni sebészprofesszor hithű katolikus feleségének egykori kollégáját, Erwin Wick professzort nevezték ki évekkel korábban a Bad Nauheim-i szívklinika igazgatójának, akihez a disszidens magyar orvost beprotezsálták, alig másfél hónappal azután, hogy Németországban kötött ki – történetesen harmincharmadik születésnapján.
Az Antal család eredetileg Svédországba költözött volna, a frankfurti konzulátuson azonban elutasították vízumkérelmüket, így Nyugat-Németországban rekedtek, majd ott kértek és kaptak menedékjogot.
Az első munkalehetőségig egy jóbarát szállásolta el, és látta el tanácsokkal Antalékat.
A fiatal magyar orvos idegesen készült Wick professzorhoz az angol nyelvű állásinterjúra, ehhez azonban németül – mindössze néhány nap alatt – be kellett magolnia mondanivalóját és kérdéseit.
A kardiológiai klinika egy impozáns, ötemeletes, kívül-belül elegáns épület volt egy vonzó kisvárosban. Itt, a Frankfurttól harminc kilométerre északra fekvő Bad Nauheimben töltötte katonaéveit Elvis Presley, a második világháború előtt díszpolgárává avatták Paul von Hindenburg államfőt, sőt Adolf Hitlert is.
A megnyerő mosolyú igazgató már az ajtóban üdvözölte vendégét, aki az alkalomhoz illően Eszterházy-kockás öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben érkezett.
Wick professzor hellyel kínálta a vendégét, majd – bizonyára csak a rend kedvéért – megkérdezte, miben lehet Dr. Antal segítségére. Mindezt természetesen németül. Ennyit a magyar orvos megértett.
Válaszul elmondta az előre betanult német szöveget – aminek a részleteit a vendéglátó amúgy is tudta. Sorolta, hogy egy hónapja disszidált hivatalos útlevéllel, két kisgyermekkel Magyarországról, ahol a debreceni egyetemen szerzett orvosi diplomát, majd sebészeten és falun dolgozott, miközben a felesége képesítés nélkül egy másik kis településen tanított. A kiejtése persze magyaros volt, de érthető, mert az igazgató derűsen hallgatta, aztán németül válaszolt – miközben Dr. Antal az asztalra tette egy ismerőse által németre fordított önéletrajzát.
A professzor első mondatai után a vendég bocsánatot kérve közbeszólt, és angolra váltva közölte, hogy német nyelvtudása a betanult bevezetővel kimerült. Erwin Wick arcáról eltűnt a mosoly, de érdeklődve hallgatta a történet folytatását.
Dr. Antal István bemutatkozásában mesélt a családjáról, nagyszüleiről, szüleiről, a gimiről és egyetemről, addigi munkahelyeiről, a feleségéről, a gyermekekről, a motivációjáról. Nem hallgatta el, miért távozott Magyarországról, és az is kifejtette, hogyan hagyta ott a hazáját.
A professzor egyetlenegyszer vágott a szavába. Megkérdezte, hogy a magyar orvos milyen vallású, és hogy gyermekeit megkeresztelték-e. Dr. Antal katolikus, a felesége református, és ez lett mindkét gyermek is.
Fiát – közvetlenül a disszidálás előtt – a dadus Juliska néni a felsődobszai katolikus pappal is megkereszteltette, mert nem akarta, hogy a gyermek pogányként nőjön fel. A korra jellemző, hogy a gyermekekre felügyelő néni nem tudott arról, hogy a szülők a gyermekeket már megkereszteltették Abaújszántón, a református templomban. A keresztelő akkoriban ugyan már nem volt veszélyes, de „bizonyos esetekben nem vették jó néven”, ezért ’77 nyarán nekem erre figyelnem kellett – jegyezte fel Dr. Antal.
A professzor türelmesen végighallgatta, majd feltett néhány szakmai kérdést, néhányat pedig nagyszüleiről. Végül elgondolkodva felállt, és rövid ideig szótlanul pásztázta az ablakon keresztül a szemközti parkot. Aztán megfordult, visszaült az asztalához, és megtette az írásunk elején említett ígéretét:
„A történetének a meghallgatása után és mostani személyes benyomásaim alapján szeretnék önnek segíteni. Tudok, és fogok is.”
Dr. Antal István két héttel később munkába állt.
Előtte szedett-vetett bútoraikkal beköltöztek a Wick-vezette klinikától kapott, frissen festett, háromszobás, korszerű szolgálati lakásba. Kimondhatatlan örömet jelentett, hogy két hónappal disszidálásuk után a családfőnek már volt állása, tűrhető fizetése és lakása. Dr. Antal István ezek után még 35 évig dolgozott Németországban.
Wick professzor átmenetileg ápolóként alkalmazta a magyar orvost. Abban állapodtak meg, hogy státusza azután fog megváltozni, ha a betegellátáshoz mindketten elegendőnek találják német nyelvtudását. Az orvos szorgalmasan tanult – még borotválkozás és vezetés közben is a kezében volt a szótár. Napi tíz új német szó volt a kitűzött célja.
A szókincse gyorsan gyarapodott, a nyelvhelyesség kicsit lassabban. Márciusban már saját osztályt kapott, 1980. május 1-jétől pedig már hivatalosan is orvosként dolgozott a szívklinikán, ahol 1982-ben, egy szokásos hétfői értekezleten infarktust kapott. Nyolc hónapot táppénzen vészelt át a család.
A sok stressz, majd a szívroham kijózanította. Egy kevesebb feszültséggel járó orvosi szakmát választott. A bőrgyógyászatot már otthon is mérlegelte.
Több mint ötven pályázatot nyújtott be. Volt, aki válaszra sem méltatta. Másutt azzal utasították el, hogy „mit képzel magáról”, idegenként németek elől próbálja elorozni az „aranybányával vetekedő” bőrgyógyász pozíciót.
Egyetlen professzortól kapott pozitív visszajelzést, aki péntek délutánra rendelte irodájába. Dr. Antal kétszáz kilométert utazott – fölöslegesen. A főorvos úr már hazament a családjához – közölte titkárnője.
A pályázó azonban állhatatos volt. Állampolgársága még nem volt, korlátai pedig alig. Meglepte a bőrgyógyász professzort egyik kongresszusi előadása szünetében, és arra emlékeztette: időpontot kapott tőle egy interjúra. A professzor zavarba jött, elnézést kért, és azt ígérte, jelentkezik, ha megüresedik egy munkahely. A magyar orvos szinte már meg is feledkezett a dologról, amikor egy hónappal később a vajdasági, kikindai származású, magyarul nem beszélő Petres János professzor felhívta egy csütörtöki napon, azt tudakolva, vajon a jelentkező „hétfőn tudna kezdeni?”
Dr. Johannes Petres fotója azóta kinn áll Dr. Antal rendelőjének a falán. Csaknem négy évtizede dolgozik bőrgyógyászként – saját bevallása szerint „sikeresen, hiszen amit ebben a szakmában el lehet érni, azt csaknem mind elértem”.
Wick professzor igen megértően elengedte új munkatársát. Legközelebb tizenhárom év elteltével találkoztak, amikor a nyugdíjba vonult orvosprofesszor bekopogtatott Dr. Antal irodájába Bad Reichenhallban, ahol másfél évvel korábban a bőrgyógyász a feleségével megvette a Salus Klinikát. Kiderült, hogy a csodaszép városka azon utcájába költözött, ahol Antalék klinikája volt. Októberben, a klinika alapításának 90. évfordulóján az ünnepség díszvendége Erwin Wick volt. Antal István ekkor mesélte el a nagy nyilvánosság előtt – németül –, hogyan tette sínre az életüket egy segítőkész katolikus, aki ürügyül a honfitársának nevezte, mert a monarchia volt családjaik közös hazája.
„Ő egyszerűen jó ember volt” – jegyezte meg Erwin Wickről a magyar orvos, immár maga is professzor.
A keletnémetek előtti határnyitás tizedik évfordulója, 1999. szeptember 11. alkalmából megemlékezést szervezett a klinikájához közeli Freilassingban, abban az osztrák határ mellett fekvő német városban, ahol a hatóságok a Magyarországról kiengedett keletnémeteket fogadták. A rendezvényen az akkori magyar kormányfőt, Orbán Viktort tervezte vendégül látni. A negyedik telefonhívása után jutott a miniszterelnöki titkárság közvetítésével egy illetékesig, aki közölte vele, hogy Orbán urat a német kormánynak kellene diplomáciai csatornák közvetítésével meghívnia.
„Kérrrlek, a törrrténelmi hűség kedvéérrt Horrrn Gyulát kellene felkérrrned”
– tanácsolta neki ezek után a magyarul folyékonyan beszélő, enyhén raccsoló Habsburg Ottó, aki nem sokkal Dr. Antal István előtt kapott német állampolgárságot, a CSU Európai Parlamenti képviselőjeként fontos szerepe volt a vasfüggöny lebontásában, és akinek a felmenőit szolgálták egykor Erwin Wick és Antal István felmenői.
A volt kormányfő, a határnyitás idején külügyminiszter elfogadta a meghívást.
Az ünnepség színpadának két oldalán egy-egy félbevágott női arc állt, a korán elhunyt, Salus-díjas Müller Árpád alkotása. A címe: Der Wahrgewordene Traum, A megvalósult álom. Miközben a szónokok idézték fel a történelmet, bravúros mutatvánnyal Dr. Antal Imre sógora húzta egymás felé a csonka félportrékat.
A rendezvény végére a jelképes mű egybeforrt.