Napló
Történelmet írt a háború utáni Jugoszlávia első, magántulajdonban levő, ráadásul magyar nyelven megjelenő hetilapja
„Azt hiszem délután volt, 1990. május 8-án. Németh Árpi, Nemes Pista, talán Csíkos Zsuzsa és Keszég Karcsi meg én kezünkbe vettük a Fórum nyomdájának érces szagú üzemében a Napló első számát. Időzített volt – a győzelem napjára. Mert szabadelvűnek és antifasisztának álmodtuk meg. Én legalább is” – így emlékezett vissza a háború utáni első, magántulajdonban levő magyar nyelvű hetilap megjelenésére a társalapító Bódis Gábor egy olyan írásban, amit ő elfogultnak és szubjektívnek nevezett.
Neki úgy rémlik, velem együtt egy magántévét akartunk indítani, miután leváltottak és kiutáltak minket, így feleslegessé váltunk addigi munkahelyünkön, az újvidéki tévében. Én ezt nem tudom felidézni, de amilyen nagyképűek és nagyravágyók voltunk – cáfolni sem.
Tény viszont, hogy a Magyarzó Pistikének szentelt újvidéki bálban, a telepi Petőfiben véletlenül összefutottunk, az alkalmat kihasználva pedig kifaggattuk a Fórum nyomda igazgatóját, Merkva Lászlót: nagyjából mennyibe kerülne egy kezdetben 24, később 32 oldalas, heti rendszerességgel megjelenő lap nyomtatása, a hasunkra csapva, tíz-tizenötezer példányban. Mondta, hogy olcsóbb, ha vállaljuk az előkészítést, meg, a hasára csapva, egy nagyságrendileg megközelítő összeget. Belevágtunk.
Gábor a háború előtti magyar sajtót, a délvidékit kezdte böngészni. Megakadt a szeme a Bácsmegyei Naplón, amely 1903 és 1941 között jelent meg Szabadkán. Az újságot a szerb és a magyar hatóságok egyaránt betiltották, így csakis hiteles lehet – morfondírozott, és ezzel eldőlt a lapunk neve. A rovatok címén szerinte Budapesten, szerintem Szegeden, de azt biztos, hogy egy magyarországi sörözőben ötleteltünk.
A Naplót azonban nem ott adtuk ki. Abban az országban kellett lapkiadó céget létrehoznunk, ahol a megjelentetést terveztük. Lévén, hogy ez volt az első, piacra szánt magánlap Jugoszláviában – a hozzánk hasonló módon felépített belgrádi Vreme csak fél évvel később, 1990 októberének végén jelent meg –, a feladat a legkevésbé sem volt egyszerű.
A hatalom nem gáncsolt bennünket. Ellenkezőleg. Kasza József szabadkai városelnök egyenesen felkarolta az ügyet, és nagyban hozzájárult a szerkesztőség hivatalos bejegyzésének felgyorsításához. A papírmunkát Gavro Čović ügyvéd végezte, a cég hivatalos székhelye pedig Bódis Gábor szüleinek szabadkai otthona volt.
A szerkesztőség később Újvidéken albérletből albérletbe költözött.
Nem elég új lapot indítani. A hangvételnek is újnak kell lennie – töprengett Gábor, aki saját bevallása szerint „humoros baszkódásra” gondolt, majd megjegyezte, hogy a tyúknak, a vaknak „megint bejött”.
A „humoros baszkódás” alapján került a fejlécbe a „szabadelvű hetilap”, amit akár szabadszájúként is értelmezhetnénk.
A csapat
A nem hivatalos, de rendszeres „szerkesztőségi” csapatépítő megbeszélések az Újvidéki Színház Művészklubjában zajlottak, persze esténként.
A kezdeti stáb gerincét a televízió magyar szerkesztőségének tagjai alkották, a gárda azonban napról napra bővült.
A negyedik számot már Tolnai Ottó szerkesztette, aki fáradhatatlanul szállította az ifjú és kevésbé ifjú titánok kéziratait.
Gerold László a megszűnés előtt álló kisebbségi magyar lapok sorsán kesergett a Jó voltál, Pajtás című írásában. Faszikám, ki itt a fűtő? – tette fel a prózai kérdést Balázs Attila a rá annyira jellemző Elvtárs úr, kérem! című művében. Végel László írta – Kasza József szabadkai polgármester után – a második ÖnNaplót, aztán nyílt levelet intézett az egyik vezető vajdasági politikushoz, az önjelölt magyar Mihalj Kertes tettestársához.
Zágrábból Jelena Lovrić, Londonból Sándorov Péter, Los Angelesből Molnár Imre, Moszkvából Bogoljub Lacmanović, Párizsból Kopeczky Csaba tudósított, miközben nagybátyja, Kopeczky László, becenevén Kópé a Bicsakló állandó szerzője volt. Ezt a humorrovatot Pintér Lajos szerkesztette.
Az első szám lapzártája előtt futott be az utolsó kézirat. A feladó, Aleksandar Tijanić később rövid ideig tájékoztatási miniszter, majd éveken át a szerb rádió-televízió vezérigazgatója volt.
„Ha tetszik, jelentessétek meg; ha nem, mehet a kukába. Ha van pénzetek, fizessetek; ha nincs, fátylat rá”
– ezt üzente belgrádi tudósítónkként cikke végén.
Mindig, mindenkinek fizettünk. Sorrendben először a nyomdaköltségeket és a rezsit egyenlítettük ki, és persze minden alkotó megkapta megérdemelt tiszteletdíját.
Keszég Károly bevallotta, hogy autonomista, Vicei Károly pedig Pornó anziksz címmel megkezdte a Levél a szabadkai börtönből elnevezésű sorozatát. Valihora István Szabadkáról jelentkezett rendszeresen, megjelent Csorba Béla Egy Orwell-versre című költeménye. Gáspár Mihály a sportrovatot vezette, Csordás Árpád Szeles Mónikáról regélt, Mucsi Géza pedig megírta a Mieink című felejthetetlen opusát. Buda Hajnalka szerkesztette a Naplopót, Soós József a Kék Naplóban Bubáról és a többi áldozatról emlékezett meg. Csíkos Zsuzsa feltette a kérdést, hogy a jugoszláv kormányfő, Ante Marković kommunista-e még.
Cseres Tibor – Balázs Attila rábeszélésére – engedélyezte a Bezdáni ember című novellájának megjelentetését. A Vörösmarty téren dedikáló Csereshez szégyenlősen odament egy hezitáló férfi, aki lassan feloldódott és elmesélte, milyen véres bosszút követtek el Bezdánban 1944 végén a magyarok (és németek) ellen. A történet sokáig tabunak számított.
Ízes és pajzán történeteket fogalmazott meg Rácz József. A Bánsági Dekameron egyes részleteit szájtátva hallgattuk viharos estéken a szentmihályi csatorna – a leírtakhoz hasonló – sikamlós partján.
„Azt mondjuk, hogy nem akarunk bezárkózni, és legalább jugoszláv szintű lapot csinálunk. Nem árt egy kis kozmopolitizmus ebben, a törzsekre széthulló világban. A belgrádi, zágrábi és a többi, »a magyar nyelv területén kívüli« kolléga örömmel megígéri az együttműködést” – írta Bódis Gábor a lap első számában.
„Mi nem akarunk szabadságharcosok lenni, sőt a szabad sajtó bajnokai sem. Csupán tisztességesen szeretnénk tájékoztatni a magyarul olvasókat és értőket. A Nagy Politikáról és mindennapi dolgainkról egyaránt. Tesszük ezt annak reményében, hogy ennek többé nincsenek ideológiai gátlói. Az eszmei béklyóktól való szabadulás vezérelt bennünket akkor, amikor elhatároztuk, hogy magánlapot indítunk. Úgy mértük fel, hogy az eljövendő többpártrendszer keretein belül sem létezik majd teljesen független sajtó. Annak mindig is lesz gazdája. A pártlapoknál az illető párt mindenkori vezetősége lesz a tényleges főszerkesztő. Az úgynevezett állami sajtószemeknél a hatalmon levő párt fog dirigálni. Ennek következményeit már most szenvedik a főleg nemzetiségi lapok. Azzal a különbséggel, hogy majdan a gazda változik. De attól még gazda marad” – ezt írtam én, és tulajdonképpen megfestettem a jövőt.
A lap indításáról mások is beszámoltak, nemcsak magyar nyelven.
A Napló impresszumában 223 név szerepel. A teljesség igénye nélkül néhány közülük: Aleksandar Tišma, Ács Károly, Ágoston András, Bálint István, Bányai János, Beszédes István, Bordás Győző, Bozóki Antal, Bozsik Péter, Bunyik Zoltán, Burányi Nándor, Christian Schmidt-Häuer, Csorba Béla, Csorba Zoltán, Csubela Ferenc, Danyi Zoltán, Dimitrije Boarov, Domonkos István, Dormán László, Dr. Bori Imre, Dr. Burány Béla, Dr. Harmath Károly, Dr. Szórád György, Dudás Károly, Engler Lajos, Erdős Virág, Faragó Árpád, Farkasházy Tivadar, Fenyvesi Ottó, G. Miskolczi Zsuzsanna, Gion Nándor, Gombás Gabriella, Guelmino Sándor, Herceg János, Hornyik Miklós, Hortobágyi Zoltán, Hübsch Éva, J. Garai Béla, Jovo Paripović, Juhász Attila, Juhász Erzsébet, Jung Károly, Kabók Erika, Kalapáti Ferenc, Kalapis Rókus, Káich Katalin, Klemm József, Korpa Béla, Kovács Frigyes, Kókai Péter, Kubát János, László József, Letsch Endre, Ljubica Marković, Losoncz Alpár, Losoncz Márk, Makai József, Marius Tabacu, Matuska Márton, Mák Ferenc, Mile Isakov, Mirko Kovač, Mirnics Károly, Miskolczi József, Nagy Mélykúti Edit, Németh János, Németh Zoltán, Nenad Čanak, Öreg Dezső, P. Keczeli Klára, Pál Károly, Pálics Márta, Podolszki József, Pressburger Csaba, Radics Viktória, Rajsli Emese, Saffer Pál, Sebők Zoltán, Shiri Zsuzsa, Shkëlzen Maliqi, Slobodan Beljanski, Slobodan Stanojević, Soltis Lajos, Spitzer Éva, Sugár András, Surányi Zoltán, Szeles Mónika, Szerbhorváth György, Sziveri János, Szkopál Béla, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós, Thomka Beáta, Tomán László, Tömöry Péter, Tómó Margaréta, Tóth László/Laslo Tot, Tóth Lívia, Túri Gábor, Vajda Gábor, Varga Szilveszter, Várady Tibor, Vébel Lajos, Vékás János, Zalán Tibor, Zoran Kusovac...
Egy felületes névsorolvasásból is látszik, hogy a szerzői kör – a Napló szellemiségével összhangban – igencsak sokszínű volt. Mint maga az ország, és a térség.
„Amikor megjelent az első néhány szám, tudtam, ott a helyem. Befogadtak. A több évtizedes öncenzúra után örömteli fölszabadulást jelentett számomra a Napló. A kommunista időkben az öncenzúra gúzsba kötötte az ember gondolatát. Számtalanszor megtörtént, hogy megírsz valamit, amiről biztosan tudod, hogy nem fogják lehozni, de kerítesz köré valami lényegtelen történetet, úgy talán elmegy, mire a megbízható szerkesztő vagy főszerkesztő elvtárs a lényeget kihúzza (merthogy ő sem hülye), a köré kerített történetnek pedig se füle, se farka, a gyanútlan olvasó meg csak néz, hogy ez mi akart lenni. A Naplóban mindent meg lehetett írni, nyíltan, őszintén, béklyóktól mentesen – s közben, illetve utána sem a szerzőnek, sem a szerkesztőnek a haja szála nem görbült. Márai New Yorkban 1956-ban írt Mennyből az angyal című versének sora jut eszembe: »Ilyen nagy dolog a Szabadság?«. Bizony, ilyen nagy dolog! Kinyílt a világ, annyi évtized öncenzúrás bezártság után” – így emlékezett vissza az indulásunkra Dormán László, aki írásai mellett Dudás Szabolccsal együtt az állandó fotósunk volt.
A „Szabadság” Dormán értelmezésében a fényképekre is vonatkozott. Amikor a szerb elnök, Слободан Милошевић Újvidékre látogatott, ahol Радоман Божовић tartományi kormányfő fogadta – a Naplóban Vajdaság főszerkesztőjeként gúnyoltuk –, a szemfüles fotós megörökített egy karton, hiánycikknek számító Johnnie Walker whiskyt az M(ilicija) rendszámú „policájkocsi” csomagtartójában.
Војислав Шешељ csetnikvajdát tapsviharral ünnepelték, amikor bekerült a szerb szkupstinába. Személyesen Милошевић is megjelent a tisztelt házban, Dormán pedig a „szerb diktátor” mögé osont.
„Hátulról fényképeztem le a sündisznó haját és dagadt füleit. A Napló hátsó borítóján jelent meg a kép, de mindenki tudta, kit ábrázol. Azelőtt ilyen képet csak az asztalfiókomnak készíthettem volna. Az állami sajtóban biztosan nem jelenhetett volna meg” – jegyezte meg Dormán.
A háttér
Soha rosszabb időpontot nem választhattunk volna egy magánlap indítására. Милошевић hatalomra kerülése után vérzivataros korszak kezdődött. Koszovóban lőporos volt a hangulat. Sejtettük, hogy a háború elkerülhetetlen, csak arra nem számítottunk, hogy másutt tör ki.
Közben azonban sínen volt a cégbejegyzés. Ideje volt felszerelni a szerkesztőséget.
Ezzel egyidejűleg Németh Csaba grafikust (csak névrokon) kértük fel a logó megtervezésére. A számítógépes művészet akkoriban még gyerekcipőben sem járt. Szabad kézzel rajzolt ecsetvonásokkal készült a messziről is felismerhető márkanév, ami azért is volt fontos, mert a lapot kezdetben csak újságárusoknál lehetett kapni.
Valahogy ki kellett tűnnie a többi közül. Csaba ezért választotta a sárga színt, amely „magas kontrasztban áll a feketével”, a mögötte levő háló pedig anno trendi, menő volt. „A Napló grafikai időtállósága a mai napokig fennmaradt” – érvel a formatervező, aki tanítványainak gyakran példálózik vele egy olyan időszak felidézésére, amikor a művészek még kézzel dolgoztak, ceruzával, vonalzóval, körzővel.
A Napló arculatát a mindig fáradhatatlanul lelkes grafikai szerkesztőnk, Nemes István festőművész álmodta meg, majd tervezte hétről hétre.
A munkához számítógépek kellettek. Borsos áron helyben vásároltuk őket. Az akkor korszerűnek számító eszközök ma már használhatatlanul elavultak. A háttértáruk, azaz a merevlemez kapacitása 20, jobbik esetben 40 megabájt volt. Ezeken a mai mobilokkal készült képekből legfeljebb tucatnyit lehetett volna tárolni. Összehasonlításul: egy telefon tárolókapacitása napjainkban alsó hangon 128 000 megabájt, de inkább a duplája.
A nyomdai előkészítés két legfontosabb eleméért Budapestre utaztunk. Egy olyan professzionális lézernyomtatóra volt szükségünk, amely képes volt tükörképben pauszpapírra nyomtatni. Ezzel megspóroltuk a nyomdai levilágítás költségeit.
Informatikai szakértőink, Máriás Zoltán és Argyelán Tibor kétszer is elkísért Budapestre, ahol végül megvettem a vektoros programozási nyelvet, a postscriptet ismerő Star nyomtatót. Ritkaságszámba ment, és akkoriban többe került egy új autónál.
Abban az időben a számítógépekkel készült szövegekben olyan szavak jelentek meg, mint a bûnözõ vagy gyûrõdès. Az ékezetes magyar magánhangzókkal nehezen birkózott meg az informatika. Fontokat, betűkészleteket kellett vásárolnunk a bosszantó elírások kiiktatására. Nemes István műszaki szerkesztőnk a kenyérszöveghez a Korinna betűtípust választotta, amely nekem kissé ódivatúnak tűnt, holott a nyolcvanas évek végén ezt használta a többi között az amerikai ABC televízió és a Disney stúdió is.
A magyar kódkiosztású fontokat szintén Budapesten vásároltam. Emlékeim szerint egy betűkészlet nagyjából egy havi fizetésbe került, végső soron azonban ennek a többszörösébe, mert meg kellett venni félkövér, dőlt és dőlt félkövér változata mellett a címzéshez használt betűcsaládokat is.
Nem pályáztunk, nem kaptunk állami támogatást. Minden szükséges kiadást Gáborral a saját zsebünkből fizettük, felesben.
A lapkiadáshoz nem értettünk. Az ismeretek hiányát elszántságunkkal pótoltuk.
A kezdetekkor önzetlenül és sokat segített Siflis Lajos, a Magyar Szó egykori főszerkesztő-helyettese. A napilap is a számítógépes tördelésre tervezett átállni; kölcsönösen hasznosak lehettek a nálunk szerzett tapasztalatok.
A nem sokkal korábban kifejlesztett Ventura Publisherrel tördeltük a Naplót, a szoftver rejtelmeibe pedig Bauer Ferenc, az Agapé kiadó szakembere avatott be bennünket.
A villámkezű Malešev Klír Mária gépelt.
Szintén másodállásban Paulik Hajnalka vállalta az irodavezető szerepét. Később Balogh Emerencia lett a szerkesztőség mindenese.
A melléktermékek
A körülmények nem játszottak a kezünkre. Az infláció kezdett elszabadulni, és röviddel később már volt olyan időszak, amikor az árakat naponta háromszor emelték. Akkoriban jelent meg az egyik legnagyobb címletű bankjegy, amelyen a 5-öst tizenegy nulla követte.
Ha valaki pénzhez jutott vagy fizetést kapott, rohant a feketézőkhöz, hogy megkísérelje kemény valutára, német márkára váltani.
A terjesztőosztály a meghonosodott gyakorlat szerint hat hét elteltével fizetett, ez alatt az idő alatt pedig igencsak vesztett értékéből a bevétel. Az első számok megjelenése után jelentkezett Sáfrány Ferenc, felismerhető, sajátos papucsában, és vállalta, hogy minden szerdán legkevesebb kétszáz példányt maga értékesít. Rikkancsnak hívtuk az egykori szociológia tanárt, aki teljesítette, sőt túlteljesítette a vállalását. A segítségével idővel egy ingyenes reklámújságot is kiadtunk, hogy a bevételéből befoltozzuk szerény költségvetésünk baljós hiányait. A Napló csak az első évben nem volt veszteséges.
Az állandó pénztelenség sem gátolt meg bennünket abban, hogy a kiadói tevékenységet könyvekre is kiterjesszük.
„Irodalmi ínyencség, különlegesség” – így jellemezték Hornyik Miklós Angol pázsit című könyvét, amely először, még 1991-ben a Napló kiadásában jelent meg. „A Balkáni néprajzi kalauz alcímet viselő kötet politikai és irodalmi szórakoztatás, ugyanakkor irányát tekintve posztmodern elbeszélés-füzérnek is lehet venni; e jellegéből eredően inkább a »vájtfülűek« fogják a könyv savát-borsát felfogni” – fogalmazott a kritika.
„Ez a könyv befejezetlen marad mindörökre” – áll a Téves csatatéren című könyv előszavában. Ennek ellenére megjelent a Téves csatatéren II, majd Németh Zoltán háborús riportútjainak összeállítása Balkáni fenevad címmel. A „megmaratástól a megmaradásig” volt az alcíme szintén Keszég Károly Közegellenállás című, már a halála után, 1998-ban megjelent könyvének. Háborúra ború című, 1996-ban megjelent kötetében foglalta össze a Naplóban megjelent vezércikkeit a Hontalanok Hazájából Bódis Gábor, aki három évtizeddel később immár saját kiadásában jelentette meg naplós és tévés emlékeit Az első félidő címmel.
A háborúk
Könnygáz, Vukovár, Dubrovnik, Szentlászló. Menekültek, tartalékosok, martalócok. Egy évvel a Napló megjelenése után megkezdődött a balkáni téboly kulminációja. Európa, a vén kurva szemlesütve félrenézett. Születőben voltak a korcs utódállamok, amelyek közül csak Szlovénia került ki demokráciaként, a többiek beleásták magukat a nacionalizmus sötét kamrájába. A helyzet azóta is változatlan – írta Bódis Gábor, akit a Napló első „harci bevetésén”, 1991. március 9-én Belgrádba elkísérte a két fotós, Dormán László és Dudás Szabolcs is.
Vuk Drašković vezetésével az ellenzék a belgrádi televízió uszító propagandája ellen tiltakozott.
Puskaporos és könnygáz-szagú volt a levegő. Aztán elszabadult a pokol.
„Teljesen váratlanul egyszerre több könnyfakasztó bomba hull a térre, az egyik a közvetlen közelemben pukkan. A tömeg páni félelmében elkezd menekülni. A fulladozó, hörgő emberáradat a mellékutcába sodor. Lövések, ordibálás hallatszik. A menekülők kapualjakban keresnek fedezéket, vagy a földre vetik magukat” – tudósított Bódis arról, mi történt a Köztársaság téren 13:30-kor, ahol Dormán sokkoló fotókat készített.
Dudás Szabolcsot letartóztatták. Még igazolvány sem volt nála. Nem bántalmazták. Miután ellenőrizték a kilétét, hazaengedték.
A „néphadsereg” tankjai aznap este felvonultak Belgrád utcáin. Fél évvel később ugyanezeket a harckocsikat lelkes belgrádi és újvidéki „hazafiak” virággal, énekszóval kisérték ki. Mentek „felszabadítani” Vukovárt.
A háború a kényszerű mozgósítások halálos ölelésében mutatkozott meg. Németh Árpád, Hübsch Éva, Németh Zoltán és mások a háborús övezetekből tudósítottak, ahol vajdasági magyar kiskatonák haltak meg „téves csatatéren”.
Dormán László a Magyarországra menekültekkel készített interjúkat, fotókat.
A becslések szerint a kilencvenes évek kezdetén több tízezer vajdasági magyar hagyta el szülőföldjét. Az ott maradtak száma erősen zsugorodott. A hatvanas években a hivatalos népszámlálás során Jugoszláviában 450 ezren vallották magukat magyarnak. A számuk 2023-ban épp csak hogy meghaladta a 184 ezret.
Az „ötök”
Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a Napló gyorsan befutott, és nagy népszerűségre tett szert. Ebben az is szerepet játszott, hogy bennünket, alapítókat ismertek a tévéből. Telt ház előtt tartottunk élőújságokat Vajdaság-szerte.
A bátyám például gyűjtötte a hetilapot – idézte fel Dormán László. Fivérének minden egyes száma megvolt. „Az elsőtől az utolsó betűig mind elolvasta, talán be is köttette”. Másoktól tudjuk, hogy nem volt egyedül.
„A Napló a szólásszabadság szimbóluma volt”
– jegyezte meg egykori fotósunk és cikkírónk.
Akkoriban behívatta irodájába a naplósokat Deák Ferenc, aki történetesen éppen tévéigazgató volt, és egy másik igazgató társaságában közölte: tarthatatlan, hogy magánlapot működtetünk, amelyben nem egy cikkben keresetlen szavakkal illetjük munkáltatónkat, az Újvidéki Televíziót. A másik igazgató el. Deák Ferenc kikisért bennünket, aztán odasúgta: „Idővel majd én is írok a Naplóba”. Hát ilyen idők voltak – emlékezett vissza Bódis Gábor.
Ilyen időkben került az újvidéki tévé magyar szerkesztőségének élére Fekete Elvira – történetesen Gábor gimnáziumi évfolyamtársa –, aki az újságíráshoz nem értett, a televíziózáshoz még kevésbé, viszont hűen és alázatosan szolgálta Милошевић hatalmát és rendszerét.
Nem volt eléggé éber. Csíkos Zsuzsa még szerkeszthetett. A sajtószabadság volt a téma, Zsuzsa pedig vendégként a Napló főszerkesztőjét, Gábort is meghívta az élő adásba. Nem fogta vissza magát, a vajdasági magyar sajtó tönkretételével vádolta Fekete Elvirát és cinkosait. Válaszul Fekete rágalmazás vádjával beperelte saját szerkesztőjét és iskolatársát.
Ezt követően kirúgatta a tévéből és rádióból Csíkos Zsuzsa és Bódis Gábor mellett Keszég Károlyt, Balázs Attilát, és engem, Németh Árpádot. (Amikor több mint két évtizeddel később hasonló tisztogatási hullám söpört végig a Magyar Televízió hírműsorában, egykori kolléganőnk, Nagy Mélykúti Edit a милошевићi rendszerhez hasonlította a történteket.)
A felmondás megalapozatlan és jogszerűtlen volt. Egy szerb szakszervezetis, Mile Boca mérnök mellénk állt, egy másik szerb ügyvéd, Slobodan Beljanski pedig felkarolta ügyünket, és fellebbezése nyomán kénytelenek voltak bennünket visszahelyezni beosztásunkba.
Írtak rólunk, megszólaltattak bennünket, és az „ötökként” emlegettek minket a médiában.
Ezt követően én mondtam fel a tévében.
Elsőként fordítottam hátat a Naplónak is. Az okokat nem részletezem. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy miközben – alapító-lapigazgatóként – a lapot tördeltem, a szomszédos szobában tivornyáztak. Azt hitték: kész az újság, ha megszületik a cikk.
Az impresszumból 1991. július 11-én törölték a nevemet, majd 1996. január 3-án visszakerült. Én erre természetesen nem emlékszem – Gerold László Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000) című ismerettárából olvastam ki a részleteket.
A befektetett pénzemből egy vasat sem kértem vissza.
A következő év, 1992 tavaszától már Boszniába sodort a sors – az ottani háború végéig.
A vég
Bódis Gábor a Szabad Európában folytatta pályafutását, ettől függetlenül azonban még hosszú időn át finanszírozta, és vezércikkeivel támogatta a Napló megjelenését Budapestről, Münchenből, majd Prágából. „Nem volt elég, tudom” – jegyezte meg utólag.
Amikor valamelyest csitult a harctéri polgárháború, megkezdődött a belviszály a magyar „érdekképviseleten” belül. A Vajdasági Magyar Demokratikus Közösségen belüli törés nyomán létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség.
„A VMDK zentai tanácskozása felidézte a JKSZ Központi Bizottságának leglátványosabb üléseit. Adva volt a bolsevik vezérkar, továbbá annak abbéli fordulata, hogy a politikai ellenfelet úgy lehet a leghatásosabban lejáratni, hogy lopással vádolják” – írta 1994 márciusában Bódis, aki szenvedélyesen vitatkozott az érdekképviselet helyett pártokká formálódó tömörülések vezetőivel.
A megbízott főszerkesztő 1993-1996 között Keszég Károly volt, az utolsó évben, az 1997-es megszűnésig pedig főszerkesztő. A két alapító távollétében Csíkos Zsuzsa és Surányi Zoltán segített a pénzügyekben.
Keszég egy ideig folytatta az addigi szerkesztéspolitikát, majd – Bódis Gábor szerint – „külső és belső kényszerítő tényezők hatására, a kisebbségvédelem felülkerekedett a szabadelvűségen”. Összenőtt az általa szerkesztett Naplóval és annak közelgő vége, kilátástalan helyzete a saját személyes tragédiájává vált.
„A legnagyobb bánatomra az én európai szintű álomnaplóm igenis a kilencvenes évek közepére egy önmarcangoló, bezárkózott kisebbségi lappá vált. Útjaink talán sorsszerűen kezdtek távolodni egymástól”
– írta Bódis Gábor Az első félidő című könyvében.
Az alapítók ablakot nyitottak az országra, világra. Távozásuk után az ablak becsukódott.
Az alapító-főszerkesztő már nem tudott osztozni az utód lelkesedésében, akit új emberek vettek körül. Keszég Károly egyik utolsó vezércikkéből kiérződött a kétségbeesés:
„Nem írok többet egy sort sem. Legalábbis vajdasági magyar sajtószervbe nem. Cselekvő értelmiség nélkül minden nemzetrész a világban elvész. Minőség nélkül pedig esély sincs a megmaradásra. Ez a mi felelősségünk, s nem is kevés. Most nem a Naplóról beszélek, hanem az emberekről, akik ide írtak. Akiket immár a szektásság vádja is ér, hiszen érettük is szól a harang. Ez a környezet vitaképtelen, mert kicsinyes és sunyi, álszent és akarnok. A szemedbe nevet, hogy hátadban érezd a kést.”
Egyik közeli munkatársa, Németh Zoltán (szintén csak névrokon) az utolsó számok egyikében, 1996 májusában felrótta az alapítók kilépését.
„Távozott Németh Árpád, majd távozott Bódis Gábor is. [...] Tudom, a Napló-gárda közül egyeseknek közvetetten igenis volt bántódásuk, ám azt is tudom, hogy ezt teljes tudatukban vállalták. Nem vállalta viszont a sorok elején említett két alapító. Nem vállalták, mert ebben a vállalásban, ebben a vállalkozásban anyagi javakat már nem láttak.”
Ezt üzente azokon az eszközökön, amelyeket az alapítók vásároltak saját pénzükből a lap működtetésére, és ott hagytak másoknak. Ha nem indítjuk be a Naplót, hol hullajthatott volna krokodilkönnyeket?
Nem mellesleg nagyfokú tájékozatlanságra vall, ha valaki abban a hitben él, hogy háborús időben, a mérhetetlen pénzromlás körülményei között kiadott, ráadásul kisebbségi nyelven megjelenő újságon nyerészkedni lehet.
A „menni vagy maradni” időszaka volt ez, amikor távoztak, akik tudtak. Képletesen és szó szerint. Az otthon maradtak azzal vádolták őket, hogy elhagyták „szülőföldjüket”. Évtizedekkel később, amikor az Orbán-kormány a kettős állampolgársággal megkönnyítette a migrációt, a kérdést már senki sem feszegette.
Bódis Prágából felhívta Keszéget, és számonkérte a sajtótörténeti kuriózumot: miért engedélyezte, hogy a saját tulajdonában álló lapban teremtsék le. Az új főszerkesztő azzal vágott vissza: „Hát válaszold meg!”
Már nem maradt idő a dolgok tisztázására: Keszég Károly belehalt a Naplóba.
A hetilap akkori munkatársai egy különszámmal emlékeztek meg róla.
A nyomtatott Napló története ezzel véget ért.
Bódis Gábor az utolsó szerkesztőség helyszínén már nem talált semmit: széthordták a számítógépeket, a nyomtatókat, a könyvtárnyi könyvet. Meg mindent.
A Napló digitalizált évfolyamai előfizetés ellenében az Arcanumon, ingyenesen pedig a Vamadia felületén érhetők el.
A Napló online változata 2011 óta böngészhető.