„Fantek... avto...” – apám ennyit hallott ki az üzleti megbeszélésen, amikor valaki izgatottan berontott a tárgyalóba.
Öt-hatéves lehettem, amikor összetörtem az első autót – még az ötvenes évek végén. Nem játékautó volt, de ami a nagyobb baj: nem is a miénk.
A szlovéniai Tržičbe, apám belgrádi kollégájának Volkswagenével, egy bogárral utaztunk.
„Zavar, ha magammal viszem a gyereket?” – kérdezte apám a barátját. Nem zavarta, így én is útra keltem.
A hátsó ülésen fészkeltem magam kényelembe, és onnan lestem elmélyülten, hogyan forgatja a kormányt a sofőr, miként nyomkodja a pedálokat és hogyan mozgatja a váltó hosszú karját jobbra-balra, előre-hátra.
Hosszú út volt, többször elszundítottam.
Megérkezésünk után apám közölte: maradjak a kocsiban, rövidesen végeznek, majd megyünk tovább.
Ezzel eltűntek egy irodában.
Ezek után hallotta a fantek és az avto szavakat. Szlovénül ugyan nem beszélt, de annyit tudott, hogy a fantek kisfiút jelent, az avto pedig magyarul ugyanaz. A fogalmakat összekapcsolva riadót fújt az agya, kirohant az utcára, a bogárnak azonban hűlt helyét találta.
Megkönnyebbülten vette észre, hogy legalább én megvagyok – néhány száz méterrel lejjebb. A járda szélén ültem, és megszeppent tekintettel a lehorzsolt térdeimet masszíroztam.
Odarohant hozzám, átölelt, faggatott, hogy jól vagyok-e.
Közben az autót is meglátta: ott állt a lejtős utca végén, egy háznak ütközve.
„Mi történt?” – nézett rám szigorúan.
Hüppögve bevallottam, hogy hátulról átmásztam a sofőr ülésébe, majd őt imitálva elkezdtem forgatni a kormányt. A pedálokat nem értem el, a váltót azonban igen. A kézifék nem volt behúzva, és miután a váltót ügyetlenül, jobbra-balra, előre hátra mozgatva végül üresjáratba oldottam ki, a Volkswagen lassan gurulni kezdett lefelé. Miközben egyre gyorsult.
„Hó, lovak, álljatok le!” – idéztem fel apámnak a történteket, mert arra emlékeztem, hogy ezekkel a vezényszavakkal irányították a kocsisok a fogatot.
Ekkor mosolyodott el először.
A csak az én képzeletemben élő lovacskák nem hallgattak rám, nem álltak le.
Ijedtemben kinyitottam az ajtót, és kiugrottam a mozgó autóból. Szerencsémre néhány plezúrral megúsztam.
A bogárnak csak az eleje horpadt be, végül simán hazagurultunk vele.
***
Apám a Volkwagen rajongója volt. Nem túlzás állítani, hogy bolondult érte.
Az első autója, egy Fiat, cserben hagyta. Valamikor a harmincas években „robogott” vele Kikindáról Becskerekre, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy kerék ficánkol el mellette.
Forgalom nemigen volt, autós még kevésbé, legfeljebb egy-két szekér döcögött vele szemben. Apám rájött, hogy a kerék csakis a Fiaté lehet. Fokozatosan lelassított, leállt. Az autó szerencséjére nem dőlt az oldalára, három keréken is megtartotta egyensúlyát.
A negyediknek azonban nyoma veszett. Pótkereket talán még az autónál is körülményesebb volt szerezni. Nagy lendülettel indult hát a keresésére, sőt a kutatásba utóbb a mezőn dolgozó földművesek is besegítettek.
A kerék végül megkerült, a Fiat azonban elvesztette apám bizalmát.
Ő már csak a megbízható német minőségben hitt.
A háború után az első autója Volkswagen lett. Velem azonos évjáratú. A farmotoros, léghűtéses népautó csúf volt, piciny, osztott hátsó ablakokkal, iszonyúan zajos, kényelmetlen, de legalább a poggyász sem fért el benne. Az orrában levő szűk helyen az üzemanyagtartállyal kellett osztoznia egy kisméretű bőröndnek, egy másik, ugyancsak kisméretű koffer pedig épp csak hogy beszorítható volt a hátsó ülés mögötti rekeszbe.
A családi nyaralás elengedhetetlen kelléke volt a bogár tetejére szerelendő csomagtartó. Az oldalán posztóval bélelt alumíniumsínek voltak, azokat kellett rögzíteni a Volkswagen tetőjének ereszszerű peremén.
A rögzítés – szintén alumíniumcsavarokkal – hasonló volt a régi korcsolyák rögzítéséhez, amelyeket a cipőtalpra kellett csavarozni.
A menetek gyorsan kilazultak, a csavarfej elkopott, a kulcs néha üresben forgott rajta.
Amikor végre felkerült a csomagtartó, apámmal mindkét oldalról alaposan megráncigáltuk ellenőrizendő, kellően szoros-e a rögzítés.
Mégis előfordult, hogy immár hazafelé jövet, miközben a Fruška gora lankáin ereszkedtünk Újvidék felé, a csomagtartó a rajta levő bőröndökkel együtt az autó orrára csúszott.
A nyaralás – az utazás tekintetében is – kaland volt.
Az apám egy szlovéniai bútorkereskedés vajdasági kirendeltségét vezette. A ljubljanai cégnek volt egy bungalókból álló nyaralója az isztriai Savudriján. Gyerekkoromban rendszeresen oda jártunk a félsziget északnyugati csücskébe, közel a monumentális világítótoronyhoz (legalábbis nekem – gyermekként – monumentálisnak tűnt).
Az odavezető 700 kilométeres út kétnapos volt. Az első szakaszban épp csak túljutottunk Ljubljanán, amikor sötétedni kezdett. Logatecen, egy kipróbált fogadóban aludtunk. Másnap reggel következett az iszonyatos postojnai szerpentin. A meredek, kacskaringós úton nehéz kamionok döcögtek lépésben, mi pedig közéjük ékelődve.
Lehet, hogy a Volkswagen megbízható volt, versenyzésre azonban nem tervezték. Sőt – én úgy éreztem – előzésre se. Gyönge, 34 lóerős motorjának hatalmas lendületre volt szüksége ahhoz, hogy üldözőbe vegyen egy poroszkáló autót, amit csak akkor volt képes leelőzni, ha szemből kilométereken át nem érkezett senki.
Kaptatón előzni még kamiont is kilátástalan volt. Földobta a napunkat, ha a postojnai pár tíz kilométeres szerpentint két-három óra alatt letudtuk.
Mi tehát nemigen előzgettünk, bennünket viszont mindenki lehagyott. Egyszer egy busz is könnyűszerrel – valahol Ljubljana és Zágráb között, még a szlovén hegyekben.
Az utasai hevesen integettek, és a VW tetejére mutogattak.
„Vajon kilazult a csomagtartó?” – morfondírozott apám, miközben eszébe jutott, hogyan csúszott le korábban a poggyász a kocsi orrára.
Az autóútról az első mellékútnál lefordult, és megállt.
Mi ketten, férfiak, megvizsgáltuk a csomagtartót, de semmi rendelleneset nem tapasztaltunk.
„Állj ki az útra, figyeld a forgalmat, és segíts kitolatni!” – utasított apám, és visszaült anyám mellé.
Kimentem a leágazásig, de inkább füleltem, mint néztem a forgalmat. A nyár dacára köd tekergett-kavargott az úton.
Amikor huzamosabb időn át úgy tűnt, hogy nem jön semmi, intettem és kiáltottam apámnak:
„Jöhetsz.”
És ő óvatosan tolatni kezdett.
A busz megpöccintette a Volkswagen hátsó részét. A semmiből érkezett, legalábbis én semmit sem észleltem belőle.
Megpördítette a szüleimet autóstól, és eltűnt a ködben. Sofőrje talán azt gondolhatta: egy nyuszit csapott el.
A szüleim karcolás nélkül megúszták... aztán valahogy hazakeveredtünk.
***
Megpróbáltam bekormányozni a szinte vadiúj Volkswagent a szűk garázsba, de úgy éreztem, pár centivel elvétettem, ezért tolatni kezdtem.
Az autó elakadt. Hiába nyomtam a gázt, nem ment hátra. Utolsó kísérletként – egy lendületesebb gázfröccs után – valami nagyot reccsent.
Nem láttam ugyan semmi gondba ejtőt, de azért kiszálltam.
Akkoriban a Volkswagenek elején és hátulján kiálló ütközők voltak. Tolatáskor az első pereme beleakadt a fém garázsajtóba. A garázsajtó bírta a gázfröccsöt, az ütköző azonban nem. L-alakban görbült előre.
Jogosítványom ugyan még nem volt, de eléggé magabiztosan vezettem. Zsenge koromban apám ölében ülve szoktam meg a kormányzást.
„Lágyan, fiam, lágyan” – szokta mondogatni, és én finoman kanyarodva vezettem a gyalogossebességgel járó kocsit a vásárcsarnok előtti hatalmas, szinte teljesen üres parkolóban.
Ekkor már rám bízta az autó „karbantartását”, azaz mosását.
A nyári szünetben napközben, másokat nem zavarva mostam boldogan az autót dúsan habzó, óriási szivaccsal, aztán az egészet leöblítettem, majd igazi szarvasbőrrel szárazra és ragyogóra sikáltam.
Anyám egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Megannyi céget képviseltek, a többi között a VW-t is. Magától értetődő volt, hogy immár a harmadikat ott vesszük meg.
Ez már a korábbiaknál belül tágasabb volt, hatalmas szélvédővel elöl-hátul, de ez is csak bogár formájú maradt, kis csomagtérrel.
A mosás után az én feladatom volt, hogy az autóval figyelmesen visszaálljak a garázsba. Hát ez egyszer kudarcot vallottam, de legalább a garázsajtó megúszta.
***
Apám a kulccsal egy istenért sem tudta kinyitni a Volkswagen ajtaját. A vállfára illesztett zakója keményen leszorította az ajtónyitó pöcköt.
Az akkori autókban ezzel a pöcökkel belülről is reteszelni lehetett az ajtót. Lenyomva az autó bezárult.
Újvidékről északra indultunk, Szabadkán, a forgalmas Rudics utcában álltunk le egy rövid pihenőre, amikor a malőr bekövetkezett. A vállfa kérlelhetetlenül lenyomva tartotta az ajtózáró pöcköt, amit a kulcs elfordításával sem lehetett felemelni.
„Keressünk egy betörőt!”
Nem tudom, kinek jutott eszébe a mentőötlet, de az idő múlásával egyre kivitelezhetőbbnek tűnt.
Végül elmentem a rendőrségre, és előadtam a problémát.
A rendőrök készségesnek mutatkoztak. Menjek vissza a kocsihoz – mondták – hamarosan küldenek valakit.
Fél óra elteltével megjelent egy egyenruhás egy kétes ábrázatú illetővel, aki ránk parancsolt, hogy mindannyian forduljunk el. A titkát nem volt hajlandó megosztani senkivel sem.
„Tessék, máris nyitva” – közölte pillanatokkal később.
Örök titok maradt, hogyan tárta ki az ajtót.
***
Tizennyolc és fél évesen szereztem meg a jogosítványt.
Apám volt az oktatóm, akkor még lehetett. Kivett a rendőrségen egy L-táblát1, és attól kezdve szabadon autózhattam a kíséretében.
A vizsgát is a Volkswagenünkkel tettem le.
Két vizsgabiztos ült a kocsiban. Nem sok kivetni valót találtak a stílusomban.
„Nézd azt a bombázót!” – vetette oda az elöl ülő a hátsó ülésen gubbasztó társának egy igencsak forgalmas kereszteződésben.
Engem azonban nem lehetett lépre csalni: csak az utat és a forgalmat figyeltem.
Fél óra elteltével leálltunk, gratuláltak, és bevallották, hogy ezzel a megjegyzéssel szokták elbuktatni a figyelmetlen kezdőket. Akinek egy ilyen mondat eltereli a figyelmét, alkalmatlan a vezetésre – mondták.
Két hónappal korábban is megszerezhettem volna az engedélyt, miután sikeresen letettem a motorismeretek tesztjét és kresz-vizsgán is átmentem, csak a felkar helyett éppen az alkart pólyáztam be (vagy fordítva).
A téves testrész miatt elbuktam a vizsga elsősegély-részét, és ismételnem kellett.
Sovány vigasz, hogy az anatómiai felépítést nemcsak szerbül, magyarul is alig tudom megkülönböztetni.
***
A kutya ott ácsorgott az út mellett, mintha csak rám várt volna. A nyílt szakaszon a friss jogosítvány birtokában megfontoltan vezettem.
Pont úgy nézett ki, mint az én Gildám2, a német juhászom, akivel együtt cseperedtem fel.
Szemezett velem, ezt határozottan tudom. Látta, hogy érkezem a bogárral, mint ahogy én is láttam, hogy téblábol az árokparton.
Abban a pillanatban lépett ki, amikor mellé értem. Egyenesen az autó elé.
Ezúttal is északra indultunk, de útközben Szabadkán leálltunk rég nem látott egykori szomszédunknál, Milošnál, a kovácsnál.
Szüleim szerencsére nála, és nem a határon vették észre, hogy az útlevelek bizony otthon maradtak.
Egy kicsit hajba kaptak, hogy kinek a hibájából, mire én azzal nyugtattam őket, hogy szívesen visszamegyek egyedül a száz kilométerre levő Újvidékre a passzusokért.
Apám ekkor bízta rám először a Volkswagent.
Elindultam, és Szabadkától nem messze, Nagyfény határában, a nyílegyenes szakaszon találkoztam a német juhásszal.
Létrejött a szemkontaktus, és a kutya abban a pillanatban, amikor mellé értem, úgy döntött, mégis átüget a túloldalra.
Nem mentem gyorsan. Nem tudtam, nem is akartam félrerántani a kormányt, csak lassítani.
A puffanás tompa volt, odébb lökte az állatot, de a visszapillantó tükörben láttam, hogy feltápászkodott, egy kicsit megrázta magát, majd bicegve eltűnt a cserjésben. Megnyugodtam, hogy legalább a kutyus jól van.
Leállni se mertem hazáig. Csak fohászkodtam, nehogy komolyabb baja essen az autónak.
Az imám nem talált meghallgatásra. A bogár eleje a nagytestű kutyától behorpadt, az ütköző ráfeszült a motorháztetőre, amit emiatt nem lehetett kinyitni. És alatta volt az üzemanyagtartály.
Volt azonban benzin a kocsiban bőven, mert mindig teli tankkal keltünk útra.
Visszaértem Szabadkára, ahol Miloš, a kovács néhány jól irányzott ütéssel egészen elfogadható módon kalapálta ki a horpadást.
Apám megbocsátott, kivált miután elmondtam, hogy szerintem a német juhász is túlélte.
Nekem később sokáig nem volt Volkswagenem. Viszont külföldi út előtt azóta is többször ellenőrzöm, megvannak-e az útlevelek.
Magyarországon T-jelzés van a tanulóvezető autón.