„Živeli!” – így koccintott, koccintgatott egymással Orbán Viktor és Boban Marković a rezesbandák gučai fesztiválján.
A jó, de kábító hangulatot szolgálta a környékre jellemző szerb szilvapálinka, az UNESCO szerint az emberiség szellemi kulturális örökségének tartott šljivovica, továbbá a špricer, azaz a fröccs két elmaradhatatlan kelléke, a bor és a szóda, nem utolsósorban pedig a hangos, szerintem fülsértő zene.
Boban Markovićnak, a trombitásnak minden oka megvolt a derűre és jókedvre. A magyar adófizetők pénzéből 259 millió forinttal támogatták a róla készült, Magyarország a második hazám című, valamivel több mint másfél órás dokumentumfilmet, amelyet februárban mutattak be Budapesten.
Hogy azóta pontosan hányan látták, nem tudtam kideríteni. A premierről szóló tudósítást ezren nézték meg. Hogy később moziban játszották-e a több mint negyed milliárdból forgatott dokumentumfilmet, erről sincs információ.
A pénz csak csepp a parádés költségvetésű, államilag finanszírozott, de nézőket nem vonzó magyar filmek tengerében.
Kata
„Ők már nincsenek köztünk” – ezt mondta tüdőrákos betegtársairól Kata, aki Magyarországon maga sem tud hozzájutni az amivantamab hatóanyagot tartalmazó, Rybrevant néven forgalmazott injekcióhoz, amely talán az életét menthetné meg.
Nem is lenne ezzel semmi baj, ha egy földi javakban dúskáló országban élnénk, ahol a rákbetegeknek nem kellene hosszú időt várniuk arra, hogy életmentő gyógyszerüket méltányosságból támogassa az állam.
A politikus és a zenész mindenesetre örök barátságot kötött, és ez megalapozta a gučai pálinkázást is.
„Én még így nem láttam embert rettegni, mint Orbán Viktort” – így reagált a találkozójukra Magyar Péter.