Józsi
Öröm volt hallgatni, élvezet olvasni
Senki nem tudott úgy regélni, mint Józsi. Ha leült valakivel beszélgetni, az pillanatok alatt kitárulkozott. Gyónt Józsinak. Nem zavarta sem a mikrofon, sem a kamera.
A sokszorosan és megérdemelten díjazott riporterrel nem volt kegyes az élet. Kivált utolsó éveiben.
Képtelen vagyok róla írni.
Helyettem hát meséljen ízesen Rácz József úgy, ahogy csak ő tud, az ő Bánságáról1, amit annyira imádott.
Bánsági Dekameron
Tisztölt Napló!
Ne haragudjanak, hogy levelemmel zavarom a főnököket, de vóna egy ajánlatom, ami a következőkbül áll:
Elhíttak a lányomék télire ide, Újvidékre.
– Gyűjjön tata – mondták – nem köll otthon fűteni, möglösz velünk.
Hát most itt vagyok. De nem sokáig, mert már nem fog a hely. Szűk ez a kalicka neköm. Fél napokig egymagamban ücsörgök tétlenül. Elkezdtem én dobardányozni2 a szomszédoknak, hogy szót válthassak valakivel, de űk erre vagy csak bambán néztek rám, vagy visszamorogtak valami köszönésfélét. No, tesvér, mondom magamnak, innen pucolni köll minél előbb. Haza. Bánságba. Hát mögyök is, ahogy kitavaszodik, azonnal.
Szóval, itt vagyok Újvidékön, és nem tudok mit kezdeni magammal. De mondom már, hogy mit is okoskodtam én ki. Az úgy vót, hogy elkezdtem a lányomék könyveit nézögetni, és a kezembe akadt az egyik. A címje, hogy Dekameron. Mi a guta az a Dekameron3? Belenézök, hát látom, hogy egy atyafi leírja benne hogyan vótak abba a régi világba, ha jó észrevöttem, Taliányországba a nők mög a férfiak esetjei. Egymással. No, mondom, ilyenöket én is le tudnék írni. Igaz, nem olyan cikornyásan, de nem is úgy, hogy neköm valaki elmesélte, hanem azt, ami velem történt mög. Mert nagyon sok mindön mögtörtént velem. Mivel 40 évig a falu emböre vótam. Előbb a községházán dogoztam, azután mög postás vótam. Úgyhogy feszt a falut jártam, és hát sok mindön előfordút velem mög az asszonyokkal. Biztos tudják, hogy mire gondolok. Mert az asszonyok is ugyanazt akarják, amit a férfiembörök. Minél sűrűbben összébújni valakivel. Hálla istennek, nekem ehhöz mindig nagy kedvem vót úgyszintén, mög aztán az erőmből is futotta. Mert beosztottam. Mármint az erőmet. Úgy vótam vele, hogy igaz, köll dógozni, de mög is köll ám néha pihenni. Ezt mög legjobban szerettem valamelyik asszony combjai között csináni. Mert az én üdőmben az ilyenfajta ügyködés szép, nyugodt munka vót. Nem ilyen ugrabugrálás, hogy hun errű, hun arrú. Hun innen, hun onnan. Mög nem ilyen girincficamítás vót, hogy nem is tudja kinézni az embör, melyik merrül van, hun van a kéz. Csudálkoztam is, hogy istenöm, hova jutottunk! Ehelyött az ilyen kínlódás helyött jobb, ha kirázi az embör. Hát szóval, az én üdőmben az ilyesmit egyszörűen, röndösen csinátuk. Normálisan. Betérgyelt a férfi a nő combjai közé, oszt módjával, de böcsületösen elvégezte a dógát. A cifrázás abbúl állt, hogy esetleg hátúrú zavartunk be. Annak idejin a férfi nem kóstógatta a pinát, hanem tőtötte. Ahogy azt illik. Hogy mind a kettőnek jó lögyön. Én legalábbis úgy csinátam. Mert vótak, akik csak pamacsótak, akik egy pár lükés után lefordultak az asszonyrul, merthogy már addig befejezték a dógukat. No, az ilyenöket segitöttem én ki. Ölég sokat. Úgy, hogy elővöttem az asszonyaikat. Azoktú tudtam mög, hogy hogyan csinájják az ő uraik. Hát rosszú. Azé köllöttem én. Nagy prakszám4 vót. Mögláttam én az asszonyok farajárásárú’, hogy melyiknek a fészkire bújik ritkán a madár. És hogy ű mög szeretne sűrűbben befogadni. Hát ilyenöknek aztán én igyekeztem a fészkit mögsimogatni, aztán mög ugyebár beleröppenteni a madarat. Mögláttam én az asszonyok szömibű is, hogy melyiknek ég az öle. Hogy melyik szeretné, ha jól ellátnák a baját. Az ilyenök valahogy vizslábban tekingetnek, mög egy kis búbánat is van a szömükbe. Ha ilyet észrevöttem, akkó előbb-utóbb benéztem hozzá, mikó maga vót otthon. Mondhatom, hogy ritka helyrűl möntem el gatyaódás nélkül.
Szóval, mögtörtént velem jó néhány eset, és úgy gondolom, jó lönne ezeket lejegyözni. Hátha okulnak valamit belőle a maiak. Nem tudom, milyen lösz ez a maguk újságja. Én szeretném, ha mögjelöntetnék benne az én esettyeimet. Lögyön az a címjük, hogy Bánsági Dekameron. Mivelhogy én bánsági vagyok. A nevemet nem írnám le, mög a falu nevit se, nehogy emiatt köllemetlensége lögyön valakinek.
Kéröm, hogy válaszójanak, akarják-e elfogadni az ajánlatomat. Remélöm, igen.
Így hát leírnám a bácskai ángyi nagymosásának történetit, amikor én is segitöttem neki.
Az egyik sógorom már közel járt a harminchoz, de sehogyse, hogy mögnősüljön. Egy kicsit olyan tödd ki hagy hüljön vót, de az üvegöt szerette emelgetni. Hát ezért nemigön köllött a falubeli lányoknak. Mondom én neki tötesse magát bele az újságba, hogy nősülni akar, hátha ráakad valami jóravaló asszonykára.
Gyün is nemsoká, hogy sógor, van ám jelöntköző! Mondja, hogy körüljárt már néhányat, és nem tud kettő közül választani, mivelhogy már ki is próbálta űket. Az egyik a szomszéd falubú való, a másik mög bácskai. Ennek a bácskainak, aszondja, az a baja, hogy bornyustú gyünne, mármint egy gyerökkel, de azt a bizonyos dógot nagyon tudja csinálni. – Sógor – aszondja, – úgy dógozik ez az ágyban, hogy kapaszkodni köllött, nehogy leesek rulla. Attú’ féltem, eltörik a szerszámom, úgy ficánkolt alattam. Ez a másik mög csak odatartja, mint pumpáskút alá a vödröt, és te mög zötyökölj, még rá nem unsz. De ennek nincs gyeröke.
Mondom én neki, hogy nincs annál jobb mög szöbb házasság, mint mikó kipirulva dudorászik röggelönte az asszony. De a pirosságot mög a jókedvet is csak éccaka lőhet mögteremteni.
– Erre gondolj sógor – mondom én neki. De arra is, hogy aki a farát úgy járattya, hogy húsdaráló lösz a micsodája, annak ezt sokat köllött ám gyakorolni. Mög ezután is ezt szeretné.
No, ölég az hozzá, hogy a sógor a bácskai mönyecskét választotta. Szép, bögyös mönyecske vót. Láttam én rulla mindjárt, hogy no, ez nagyon szereti a porcogós húst. Mert nagyon köllette magát. Riszálta a farát, mög csak úgy égetött a tekintete.
Hát, hogy igazam vót, arrul nemsokára be is bizonyosodtam.
Valami möghívót vittem a sógornak egy röggel. Szömörkélt az eső. Beszólok, hogy ki van itthon, hát a bácskai ángyi gyün elébe a kiskonyhábul. Kipirulva, fölgyürekezve. Vizes a keze mög a kötője. Mos. De mosolyog ám, mög „így a sógor, úgy a sógor”, mönjek be, ne ázkolódjak. Üljek már le, aszondja, van még ez a pár darab, kiöblíti, és majd aláír, hogy átvötte a möghívót. Leülök a díványra, úgy az ángyi háta mögé. Ü beszél, panaszkodik az urára, hogy csak a pálinkán jár az esze. Én mög nyelöm a galuskákat, ne hallja, hogy egyre jobban szuszogok. Igazgatom a nadrágom elejit, mert szűkül benne a hely. Nem sokáig bírtam ki. Fölálltam, magamhoz húztam. Gondoltam, lösz, ami lösz. Ha kizavar, úgyis letagadom, hogy kínálkoztam neki. Hát nem zavart ki. Hanem hátranyúlt, és kezdte gombolni a sliccömet. Le a nadrág, gatya. Had lögyön az ángyinak mibe kapaszkodnia. Mert kemény vót már a foggantyú. Benyúlok a szoknya alá, érzöm hogy az eresz alja már beázott. Lőhet kezdeni. Úgy hátúrú bezavartam neki, és adj a pitének. Az ángyi belekönyökölt a teknyőbe, és riszálta ám a farát. Le-föl, jobbra-balra, karikába. Úgyhogy bizony jól mög köllött kapaszkodni a csipejibe. Mit mondjak? Jó mondta a sógor. Tudta a dógát. Sokat gyakoróhatta.
Ölég az hozzá, hogy csutakolunk, csutakolunk, már közelödtünk a zötyögőshöz, mikor mögjelönik a kapuba a sógor. Látjuk az ablakbul. Keziben az ekevas. A kovácstul gyün. Hogy ejtötte vóna a lábára – gondolom – és akarok hátralépni. De az ángyi hátranyúl. Visszahúzza a faromat, nem engedi, hogy kivögyem. Avval már ki is kiabál:
– Ott van az üveg a gangon, a sámli alatt.
Ez köllött a sógornak. Fogta az üvegöt, möghúzta, zsebbe tötte, és vissza a kovácshoz. Iszogatni. Most már vót mit. Adott neki ángyi. Mög neköm is. Én se maradtam neki adós. A végin már rözgött a térgyem. Mikor kikísért, mondja: – Sógor, gyűjjön máskor is segíteni mosni! És nevetött.
El is möntem. Sokszó.
Más néven Bánát, a Vajdaság tiszántúli, keleti része.
Jónapotozni.
Felkértük Józsit, hogy írjon az 1990 májusában megjelent Napló induló, számaiba, amire Gábor, a főszerkesztő így emlékezett később vissza:
„Életem legnagyobb szerkesztői tévedése volt, hogy Zsuzsa rábeszélésére néhány héttel az indulás után kihagytam a Dekameront. Zsuzsa ugyanis egy főpappal készített interjút és azt mondta, hogy nem jó festene az interjú egy ilyen pajzán történet társaságában. Jóskám, tudom, hogy ott fönn már csak legyintsz erre egyet, de én soha nem bocsátom meg magamnak!”
A Bánsági Dekameron később mégis megjelent. Ez az első két része, Rácz Józsi írása.
Gyakorlatom.